A délnyugat-angliai Exmoorból származik. Egyesek szerint az exmoor póni akkor kerülhetett a szigetre, amikor még száraz patával átjuthatott oda, hiszen a mai La Manche-csatorna és Doveri-szoros területe valamikor szárazon volt, s csak később került víz alá. Az exmoor póni mind a mai napig úgy néz ki, ahogyan azt több tízezer évvel ezelőtt az ősember a barlangja falán kezdetleges eszközeivel megörökítette. Ez úgy lehetséges, hogy az exmoor a fejlődése során nem keveredett más fajtákkal, s megőrizte ősi jellegzetességeit. A póninak a lehető legtökéletesebben kellett alkalmazkodnia a nedves és hideg időjáráshoz, hiszen még csak fedezékbe sem tudott húzódni a mocsaras, sík terepen, ahol fa sem nőtt. A természet leleményessége ezért csuklyás szemhéjjal és jégfarokkal ajándékozta meg: markáns, durva felső szemhéja és szemkörnyéke megóvja a szemét a széltől és a csapadéktól; s farka segítségével is távol tudja tartani testétől a nedvességet, ugyanis a faroktőnél ősszel egy csomóban rövidebb szőröket növeszt, ami csatorna gyanánt elvezeti a vizet. Ezeket a szőröket a tél elmúltával kihullajtja. A hideg ellen kétrétegű bunda védi: az alsó, bolyhos, rövid és finomabb szőrzet szigetel, míg a hosszú, zsíros külső réteg a vízhatlanságot biztosítja. Erős, kitartó fajta, méneseik ma is szabadon kóborolnak az exmoori mocsarak zord vidékén; az emberek csak egyszer háborgatják őket egy évben, amikor összeterelik, hogy megjelöljék és megvizsgálják a pónikat. Marmagassága 123-14 cm. Pej, sötétpej színekben fordul elő, jellemző a világos orrkörnyék (korpás orr). Igen ritka fajta, a világon mindössze kb. 800 egyede él. Hátaslóként használják. Méretéhez képest hatalmas a teherbíró képessége. Lelkes, könnyen és szívesen tanul. Nagyon jól ugrik.