A 18–19. században teherhordóként használták, segítségével juttatták el az ólomércet a bányákból a kikötőkbe, Ugyanilyen célra szénbányákban is használták, de farmokon is előfordult. Manapság persze sokkal szolidabb feladatokat lát el – elsősorban lovaglásra és lovaskocsizásra használják. Nyugodt természetű, nagy munkabírású fajta, így hátaslónak is kiváló. Magassága 144 cm körüli, végtagjai rövidek, vaskosak, melyeket selymes szőr borít. Színe: fekete

A délkelet-angliai Dartmoor területéről származó póni. Az ottani zord körülmények szívóssá és ellenállóvá tették a fajtát. A dartmoori mocsarak között, ahol akadály nélkül süvít az óceán felől érkező szél, a kisebb testű egyedeknek volt nagyobb esélyük a túlélésre. A legkorábbi írásos említése a 11. századból származik, de a régészeti leletek tanúsága szerint ezek a pónik már az őskorban is a sziget lakói voltak. A megszelídített pónikat az ónbányákban használták, a kibányászott ércet szállították a környező településekre. A bányászat hanyatlása után a farmokon látták hasznát, ahol mezőgazdasági munkát végeztettek velük. 1898-ban írták le először a fajta jellegzetességeit hivatalosan, és sorolták a Dartmoort az őshonos angliai lófajták közé. A mai egyedek a marmagasságtól eltekintve azóta is őrzik hajdani jellegzetességeiket. 127 cm-nél nem magasabbak, bár korábban szerették volna, ha a Dartmoor mének elérik a 142 cm-t, a kancák pedig a 134 cm-t, de az eddigi legmagasabb mén csak 133 centiméteresre nőtt, s egyedül két kanca érte el a kívánt magasságot. Mindkettő egy dartmoori börtönigazgató tulajdona volt, s az elítélteket munkára kísérő felügyelők lovagolták őket. A tarka kivételével minden szín megengedett, de a leggyakoribb szín a pej és a sötétpej.

A fajta (ejtsd: dőle) Norvégiából, a Gudbrandsdal-völgy vidékéről származik, ezért Gudbrandsdal-lónak, illetve keleti lónak is nevezik a „szülőhazájában”. A fajtát egy 4. Veikle Balder névre hallgató mén alapította az 1870-es években. A døle ló tenyésztésének célja az volt, hogy mezőgazdasági munkák elvégzésére alkalmas lovat kapjanak. Napjainkban két típusa létezik, a testesebb igás- és a könnyű ügetőló, bár a kettő közötti különbség egyre inkább elmosódik az egymással való keresztezésük miatt. A fajta kialakításában a fríz ló is részt vett, megjelenésében mind a mai napig megőrizte a fríz jegyeket: dús sörénye, farka és bokaszőrzete van a døle lónak, bár vannak egyedek, amelyekre ez utóbbi kevésbé jellemző. Kitűnő ügetőló, nagy húzóereje van – gyorsaságát az arab telivértől örökölte. Marmagassága 145–155 cm körüli, a legkisebb a hidegvérű fajták között. Színe legtöbbször fekete és sötétpej, a gesztenyepej is általános, de szürke és fakó színekben is előfordul. Az ügetők jellemzője, hogy a fejen és a lábon fehér jegyek jelennek meg. 2002-ben 4000 egyedét tartották nyilván. A dølét főként Norvégiában tartják, a keleti országrészben található a fajta nagy része. Norvégián kívül egyedül Svédországban fordul elő néhány egyede.

Németország egészen napjainkig két őshonos pónifajtával büszkélkedhetett: a dülmeni, illetve a senneri pónival, de ez utóbbi fajtát már kipusztulttá nyilvánították. A dülmeni póni eredetéről nincsenek adataink. Legelőször az 1300-as években írtak a póni létezéséről, amely a vesztfáliai Dülmen városának közelében elterülő legelőkön élt szabadon és háborítatlanul egészen a 19. századig. Akkor azonban a földterületek felparcellázása és a mezőgazdaság fellendülése kiszorította a pónit természetes élőhelyéről. Ma egyetlen vad ménesük létezik: Croy herceg 3,5 km²-nyi birtokán háborítatlanul élhetnek. A hercegi család már az 1800-as években sokat tett a fajta megóvásáért. A dülmeni póni kiválóan alkalmas gyermekek lovagoltatására, fogatlónak és mezőgazdasági munkák elvégzésére. Marmagassága 122–132 cm, nyaka rövid, fara kevéssé izmolt, patája kemény és kicsi. Küllemében őrzi az ősi jelleget, jellemzően fakó színű, de más fajtákkal való keveredés hatására előfordul pej, fekete és sárga színben is.

A dán melegvérű, Európa egyik legfiatalabb fajtája tudatos tenyésztői munka eredményeként jött létre. Az őshonos dán fajták, a frederiksborgi és a knabstrupper nem nyújtottak kiemelkedő teljesítményt a lovas sportágakban. A dánok egy kiváló sportlovat akartak létrehozni, ezért 1962-ben elindult a tenyésztőprogram. A helyi kancákat szigorú szempontok szerint válogatott trakehneni, hannoveri, holsteini és svéd melegvérű tenyészménekkel kezdték fedeztetni. Az eredmény nem maradt el: az egyik legtehetségesebb sportlovat hozták létre, amely az Európa-, a világbajnokságok és az olimpiai játékok elmaradhatatlan résztvevője. Lando, svéd melegvérű mén hozta el az ezüstöt díjugratásban a sydneyi olimpián, ahol kilenc nemzet csapatában is képviseltette magát a fajta. A svédek másik büszkesége Marzog, az 1980-as évek sztárja, akit 1999-ben, egy nemzetközi zsűri döntése alapján az évszázad legkiválóbb díjlovává választottak.

A kb. 165 cm marmagasságú ló minden alapszínben előfordulhat. Feje nemes vonalú, intelligens, testfelépítése arányos, erős. Láb- és pataszerkezete szabályos, nyaka hosszú, háta izmos. Bátor, hatalmas benne a küzdőszelem.